Filozófia kör

Hölgyeim és Uraim, üdvözlöm Önöket itt a Lehetőség Tere misztikus színpadánál, ahol bármi megtörténhet! Tegyék félre hát várakozásaikat és nyissák ki figyelmüket, mert itt olyat fognak látni és hallani, de akár a saját bőrükön megtapasztalni, amit sehol máshol. Az idei szezon alkalmával szeretném felkonferálni Önöknek Nietzsche Urat, művésznevén Dionüszoszt, avagy, ahogyan csak kevesen ismerik ezen a néven: Zarathustrát.

Itt kérem csak olyanok maradjanak a helyükön továbbra is, akik felkészültek a lélekformálás istentelen módszereire.

Zarathustra Úr a legsötétebb félelmeikbe vezeti majd el önöket, hogy aztán magukra maradva keveredjenek ki onnan. Valóban felkészültek erre? Visszatérésre már nem lesz lehetőség.

Észre sem veszik és Nietzsche Úr máris kézen fogja Önöket és egykettőre egy feneketlen szakadék szélénél találják majd magukat, melynek mélysége oly nagy, oly roppant, hogy a fény maga is belezuhan örökre.

A szakadékot csupán egy gyenge kis kötél fogja át. Gyorsan össze kell majd szedniük kötéltáncos tudásukat, mert mint mondtam: már nem lesz visszaút.

De a borzalmaknak még nincs vége, ugyanis a mélységből akármikor előjöhet, előkúszhat, előmászhat az iszonyat, az iszonyat aranypikkelyű sárkánya, melynek neve: „Kötelmed”. Oroszlánokká kell hát válniuk, hogy legyőzzék. Vajon ki lesz, Önök közül, aki karmokat növeszt és borotvaéles fogakat, hogy aztán gyermekként szülessen újra?

Elkerülhetetlenül magukba kell tekinteniük, a lelkük legmélyebb rétegeibe és tekervényeibe, majd tegyék fel maguknak a kérdést, mielőtt a maradás mellett döntenének: „Vajon vagyok-e annyira elégedett magammal, hogy ezt az életet, amit most élek, újra és újra végigéljem a végtelen végtelenségekig?”

De minek is beszélek ennyit, fogadják hát nagy szeretettel Nietzsche Urat:

– Hát nem hallottatok arról az őrültről, aki világos délelőtt lámpást gyújtott, a piacra szaladt és szakadatlanul azt kiáltozta: „Istent keresem! Istent keresem!” – Mivel éppen sokan álldogáltak ott azok közül, akik nem hittek Istenben, nagy kacajra fakasztotta őket. Miért, hát elveszett? – kérdezte az egyik. Elkódorgott, akár egy gyermek? – kérdi a másik. Vagy rejtőzködik? Fél tőlünk? Hajóra szállt? Kivándorolt? – így kiabáltak és kacagtak, egymás szavába vágva. Az őrült közéjük ugrott és átfúrta őket tekintetével. „Hogy hová lett Isten? – kiáltotta –, majd én megmondom nektek! Mi öltük meg, – ti és én! Mindnyájan gyilkosai vagyunk! De hogyan csináltuk? Miként voltunk képesek kihörpinteni a tengert? Ki adta nekünk a szivacsot, hogy az egész horizontot eltöröljük vele? Mit cselekedtünk, amikor ezt a Földet eloldoztuk Napjától? Most merre mozog? Merre mozgunk mi? El minden Naptól? Nem zuhanunk-e folyton? S visszafelé, oldalvást, előre, mindenfelé? Van még olyan, hogy „fent” és olyan, hogy „lent”? Nem tévelygünk-e, mint valami végtelen Semmin át? Nem csap-e meg az üres tér lehelete? Nem lett-e hűvösebb? Nem jön-e egyre csak az éjszaka és mindig több éjszaka? Nem szükséges-e délelőtt lámpást gyújtani? Nem hallunk-e még Semmit a sírásók zajából, akik Istent eltemetik? Nem érzünk-e még Semmit az isteni rothadás szagából? – az istenek is elrothadnak! Isten halott! Isten halott is marad! S mi öltük meg! Hogyan vigasztalódunk, mi, a legnagyobb gyilkosok minden gyilkos közt? A legszentebb és leghatalmasabb, amit eddig a világ magáénak mondhatott, a mi késeink alatt vérzett el, – ki törli le rólunk ezt a vért? Milyen az a víz, amellyel megtisztíthatnánk magunkat? Milyen engesztelő ünnepeket, milyen szent játékokat kell majd kitalálnunk? Nem túl nagy-e nekünk e tett nagysága? Nem kell-e magunknak is istenekké lennünk, hogy méltónak tűnjünk rá? Sohasem volt ennél nagyobb tett, – s bárki is szülessen majd utánunk, e tett miatt magasabb rendű történelemhez tartozik, mint amilyen eddig bármi történelem volt!” – Ekkor az őrült elhallgatott és újra a hallgatóira nézett: ők is hallgattak és megütközve tekintettek rá. Végül a földhöz csapta lámpását, amely darabokra tört és kialudt. „Túl korán jöttem – mondta aztán –, még nem jött el az időm. Ez a roppant esemény még úton van, vándorúton, – még nem jutott el az emberek füléig. A villámnak és a mennydörgésnek időre van szüksége, a csillagok fényének időre van szüksége, a cselekedeteknek időre van szükségük, még azután is, hogy megcselekedték ezeket, hogy meglássák és meghallják őket. Ez a cselekedet még mindig távolabb van tőlük, mint akár a legtávolabb csillagok, – s mégis megcselekedték!” – Még azt mesélik, hogy az őrült ugyanezen a napon különböző templomokba rontott be és ott rázendített a maga Requiem aeternam deo-jára. Miután kivezették és felelősségre vonták, mindig csak azt felelte: Hát mik is volnának ezek a templomok még, ha nem isten kriptái és síremlékei?” –

A szöveget PDF formátumban innen tudjátok letölteni az alkalomhoz 👉 https://drive.google.com/…/15b7JS-YX7YbaSjF_V…/view…

👉 Az idei nyitott műhely alkalmai során ismét filmekkel fogunk majd foglalkozni, azzal a különbséggel, hogy lesz mellé egy szövegünk is, ami egy állandó kísérőnk lesz.
Az első alkalomra most csak a szöveg elolvasásával kell készülni. Gyertek!

🛍️ Az esemény a közösségiség szellemében batyus, éppen ezért arra kérünk minden résztvevőt, hogy hozzon magával olyan ételt vagy italt, amit meg tud a többi résztvevővel osztani. Ez lehet egy tepsi házi sütemény vagy néhány szem gyümölcs, a lényeg, hogy mindenki hozzájáruljon a saját lehetőségeihez mérten a programhoz. Mivel az alkalmak vacsoraidőben zajlanak, így javasoljuk a saját elemózsia, szendvics csomagolását.